1999-ben az UNESCO közgyűlése március 21-ét a költészet világnapjává nyilvánította „azzal a céllal, hogy költői kifejezés révén támogassa a nyelvi sokféleséget és növelje a veszélyeztetett nyelvek megismerésének lehetőségét”, valamint „újra felismerni és lendületet adni a nemzeti, tájegységi és nemzetközi költészeti mozgalmaknak”, ezzel is elősegítve a költészet olvasásának, írásának, megjelenésének és oktatásának haladását az egész világon.
A költészet az emberi lélek művészi tevékenysége, irodalmi munkásság és önkifejezési eszköz, amióta csak az emberiség az írás tudományával gazdagodott, de ezt megelőzőleg is terjedtek szájhagyomány útján korai költészeti művek, melyek leginkább mítoszokhoz, eseményekhez, származásokhoz vagy erkölcsi útmutatásokhoz kapcsolódtak, verses formában. Ezek egy része az írástudomány felfedezését követően rögzültek megfelelő íráshordozóra. A legkorábbi művek közt tartjuk számon a sumér Gilgames-eposzt, az óind Rigvédát is vagy a Biblia egyes részeit is.
Eredetük szerint az egyes népek, kultúrák ilyen szájhagyomány révén terjedő költészeti művei a népköltészet kategóriájába esnek. A korai időszakokban kialakult népköltészeti művek szerzői ismeretlenek, valamint magukban az alkotásokban a költészet és a zene együtt van jelen. Ezzel ellentétben a műköltészeti művek szerzői ismertek, alkotásaik az egyéniségüket is tükrözik. Amellett, hogy az írásbeliség általi terjedésük jellemzi őket, nagyfokú tudatosság és tartalmi-formai bonyolultság is megfigyelhető ezekben a munkákban.
Az általános felosztás szerint magát a költészetet három nagy műnemre lehet tagolni, ez pedig az epika, a líra és a dráma, amelyek mind több műfajt is magukban foglalnak. Ennek ellenére sokan csak lírai műfajokkal kapcsolatban gondolnak a költészetre, csak a versekre asszociálnak, holott a másik két műnem is szép számmal tartalmaz világhírű költészeti remekműveket.
Ahogy arról már szó esett, a költészet – mint az érzelmek kifejezésének egy művészete – kéz a kézben jár a zenével, a korai időszakokban attól teljesen elválaszthatatlan volt, majd fokozatosan levált és külön művészetként állta meg a helyét. De a versformákkal egyértelműen megőrizte ennek a kapcsolatnak a lényegét.
Zárásként és végső gondolatként álljon itt Weöres Sándor Vázlat az új líráról című verséből egy részlet, hogy miként látja neves írónk és költőnk a versek szerepét a világban:
„A jó vers élőlény, akár az alma,
ha ránézek, csillogva visszanéz,
mást mond az éhesnek s a jóllakottnak
és más a fán, a tálon és a szájban,
végső tartalma, vagy formája nincs is,
csak él és éltet.”
