1964-től a Magyar Írók Szövetségének javaslatára április 11. – József Attila születésnapja a költő iránti tiszteletből – lett a Magyar Költészet Napja. Habár a Kádár-rendszer alatt született meg az emléknap, mégis a rendszerváltást követően is fennmaradt, és azóta minden évben Magyarországon, valamint a szomszédos országok magyarlakta területein emlékeznek meg róla méltó módon. Az egyik legkiemelkedőbb költőnk rövid, de igen tartalmas, viszontagságoktól korántsem mentes életének részletes leírásától eltekintünk, csak legfontosabb részleteit próbáljuk kiemelni írásunkban.
József Attila hatodik gyermekként látta meg a napvilágot 1905. április 11-én, Budapesten, a Ferencvárosban, de három testvére már az ő születése előtt meghalt. Édesapja szappanfőző munkás volt, édesanyja parasztlányból lett mosónő. A kis József Attila még csak hároméves volt, mikor apjuk véglegesen elhagyta a családját és külföldre vándorolt. Édesanyjuk nagy nehézségek árán próbálta eltartani magát és három gyermekét, de a napszámos munka, valamint az úri házaknál vállalt mosás, vasalás és takarítás nem hozott annyit, hogy gyermekei legalapvetőbb szükségleteit biztosítsa. Így két kisebb gyermeke – Etelka és Attila – nevelőszülőkhöz kerültek, Öcsödre, ahol a kis Attilát a nevétől is megfosztották és helyette Pistának nevezték.
Két évvel később kerültek vissza édesanyjukhoz Budapestre, ahol sokat kellett költözködniük és továbbra is szegénységben éltek. A kis Attilának különböző pénzkereseti lehetőségek után kellett néznie, de gyerekkorát saját betegeskedése, valamint édesanyja évekig húzódó egészségi leépülése és halála árnyékolta be. A 14 éves fiúnak ez a tragédia meghatározó emlékévé vált, ami későbbi költészetében is nyomot hagyott. Ezt követően idősebbik nővére és annak férje gondoskodott a két fiatalabb testvérről.
Édesanyja halálát követő időszak sem telt megpróbáltatások nélkül: megszakított tanulmányok, sokféle munka és több költözés jellemezte ezt az időszakot. Többször tért vissza Makóra, itt találkozott egy kultúrkör találkozóján Juhász Gyulával, aki hamar felfedezte az ifjúban a költőtehetséget és az ő biztatására jelent meg első verseskötete, háromszáz példányban, Juhász Gyula előszavával. Ekkor már helyi lapokban, majd a Nyugatban is megjelentek versei.
Egyetemi éveit Szegeden töltötte. Ekkor került közel a Szociáldemokrata Párttal, majd a Magyar Szocialista Munkáspárttal, ez utóbbiba be is lépett. További életének jelentős részét tette ki a különböző mozgalmakkal való ismerkedés, az ideológiai útkeresés. Csatlakozott a népi írok mozgalmához, a munkásmozgalom kommunista szárnyához. Volt tagja a Kommunisták Magyarországi Pártjának is, amikor az illegális pártként működött. Végül a szociáldemokratáknál állapodott meg. Azonban nagy csalódottságára és teljesen alaptalanul a moszkvai Sarló és Kalapács folyóirat azt állította róla, hogy a fasizmus táborában keresi a kiutat. Ennek ellenére az irodalmi világ a proletárirodalom oszlopos tagjának tartotta.
Már egyetemi éveiben és azt követően is többfelé járt külföldön hosszabb-rövidebb ideig, franciaországi tartózkodása alatt mélyebben tanulmányozta François Villon költészetét, ami nagy hatást tett rá. Belföldi költözködései és utazásai során több más ismert költővel és íróval találkozott és került kapcsolatba, mint a már említett Juhász Gyulával, Illyés Lászlóval vagy Móricz Zsigmonddal. Voltak köztük olyanok is, akikkel kapcsolata korántsem volt felhőtlen, mint például Babits Mihály, akinek munkásságát többször kritikával illette. Kapcsolatuk végül József Attila bocsánatkérését követően rendeződött.
Életének utolsó éveiben pszichoanalitikai kezelésnek vetette alá magát, ami során skizofréniát diagnosztizáltak nála, de ezt egyes későbbi pszichiáterek téves megállapításnak látják, és inkább borderline személyiségzavart vélnek felfedezni a költőben. Emellett depresszió jeleit is megfigyelték viselkedésében. Valószínűleg ez is közrejátszott szerelmi életének hektikus változásaiban, illetve okot szolgáltathatott egyeseknek a halálát érintő kérdésekben.
József Attila 1937. december 3-án vesztette életét a balatonszárszói vasútállomáson, halálának pontos körülményei mai napig nem tisztázottak. A hivatalos álláspont szerint az épp álló, majd meginduló szerelvények között átbújni próbáló költő fejére olyan erős csapást mért a szerelvényeket összekötő csavarkapcsok egyike, hogy koponyáját betörte. Más vélemények a költő súlyos pszichiátriai gondjaira alapozva halálát nem tragikus baleset okozta, hanem öngyilkosság volt. Ez a kérdés napjainkig eldöntetlen maradt, azonban ismertsége halálát követően ívelt fel és került méltán a magyar irodalom egyik ikonikus alakjai közé.
